EP-KENÉS

A határkenés legszigorúbb formája, amelyben nem csak a kenőolaj viszkozitásának, de az adszorpciós filmeknek sincs kielégítő szerepe a felületek elválasztásában, mert a nagy felületi terhelés és kis relatív sebességek miatt, ill. a súrlódás miatt kialakuló magas hőmérsékleten a fizikai adszorpcióval jelenlévő felületi rétegek vastagsága kisebb, mint a felületi érdességek mérete. Ilyen súrlódási és kenési viszonyok között, az adott hőmérsékleten a súrlódó párok közvetlen, fémes érintkezése és súlyos kopása csak a fémvegyület képzésére alkalmas vegyületekkel kerülhető el. Az EP adalékokat tartalmazó EP kenőanyagok aktív komponensei a fémekkel reagálnak, klorid-, szulfid, ill. foszfid sók képződnek, amelyek a reakció hőmérsékletén olvadt állapotban elegendő kenést biztosítanak a további kopások elkerüléséhez, a súrlódás (és ezzel a hőmérséklet) csökkentéséhez. Ezzel a további kémiai folyamatok megszakadnak, amíg a fémsók kenőhatása tart. Tehát az EP-kenés önszabályozó, korróziós folyamat, hasznosított tribokorrózió, amelynek a hőmérséklet növekedésével nő a sebessége, majd a kenés hatására csökken a súrlódás, csökken a hőmérséklet, ill. csökken a reakciósebesség is, mígnem dinamikus egyensúly következik be. Az EP-kenés leggyakrabban a fémmegmunkálásnál és a hipoid hajtóműolaj rendszereknél valósul meg.